Noha a modernizmus a két világháború közt forgatta fel a nyugati világ építészetét, a második világháború pusztításai utáni újjáépítés teremtette meg a lehetőséget, hogy igazán jelentős volumenben és városépítészeti léptékben lehessen tesztelni Le Corbusier vagy a bauhausosok elveit. A tömeges megvalósítás pedig óhatatlanul magával hozta a korai modern elvek kritikáját és korrekciójuknak, meghaladásuknak igényét.
Az építészeti modernizmus legfőbb nemzetközi szerve, a CIAM (Congres Internationaux d’Architecture Moderne – Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa) 1953-ban Franciaországban, Aix-en-Provence-ban tartotta IX. ülésszakát. Itt minden addiginál élesebben merült fel az igény a doktrínerré, akadémikussá merevedő klasszikus modern városépítészeti elvek felülvizsgálatára, amelyeket az 1933-as IV. kongresszus az "Athéni Charta" néven ismert dokumentumban rögzített. A X. kongresszus előkészítésével megbízott fiatalok alkotta nemzetközi építészcsoport (köztük a nemzetközi hírű magyar urbanistával, Polónyi Károllyal), amelynek tagjai később TEAM10 néven hivatkoztak magukra, radikálisan szembefordult a régi modernekkel, s a háború óta egyre gyakrabban felmerülő problémákra, a "funkcionális város" mind egyértelműbb hiányaira kereste a megoldást.
A csoport a CIAM X., 1965-ban Dubrovnikban megrendezett kongresszusán állt elő az új urbanisztikai javaslatokkal, amelyek valójában nagyon is régiek voltak. Az Athéni Charta 1933-ban száműzte a városból a hagyományos köztereket, az utcákat, a tereket és az ezeket definiáló térfalakat, s a várost zöld mezőben mechanikus raszter mentén telepítendő, optimális tájolású és benapozású, gyorsan és olcsón, iparosítva előállítható pontházak és sávházak rendszereként határozta meg, szigorúan elválasztva a lakás, a munka, a közlekedés és a szolgáltatások zónáit. A TEAM10 azt javasolta, hogy a várostervezés újra alkalmazza ezeket a történeti városszerkezetre jellemző eszközöket, az épületeket szervezze térfalakat alkotó utak és terek rendszere köré, egyetlen zónában vegyítve a lakó-,kiszolgáló és szolgáltató funkciókat, utóbbiakat az alsó, utcai szinteken elhelyezve. A térképzés hagyományos eszközeitől és az üzletek, vendéglátó létesítmények, szolgáltatások integrálásától azt várták, hogy újra megtelik városi élettel az épületek közti űr.
A csoport elveinek legtöbbet idézett, jelentős léptékű manifesztációja a franciaországi Toulouse Le Mirail névre hallgató negyede, a százezres városrészt az 1961-es, kétfordulós pályázatot követően Georges Candilis tervezte meg munkatársaival. Munkájuk itthon is visszhangot keltett, Újpalota lakótelepének tervein Tenke Tibor, Callmeyer Ferenc és Mester Árpád (TTI és BUVÁTI), Győr lakótelepein a GYŐRITERV munkatársai Fátay Tamás vezetésével kísérleték meg érvényesíteni a TEAM10 új elveit, a tervutasításos lakástermelés és az iparosított előregyártás merevsége miatt kevés sikerrel.
A TEAM10 holland tagjai, Jacob Bacema és Aldo van Eyck azonban hamarosan tovább mentek: alapjaiban kérdőjelezték meg a modern elveket. Meglátásuk szerint a funkcionalizmus alapját képező, egymástól egyértelműen elválasztható és lezárt, jól definiált kapcsolatrendszerű terek helyett új megközelítésmódra volt szükség. Térben és időben egyaránt nyitott, azonban nem organikusan, hanem előre tervezhetően növekvő, fejlődő és átalakuló épületeket terveztek, amelyek egy kis szerkezeti egység, struktúra nagyszámú sorolásából születtek meg. Ezek az alapegységek előbb egyszerű, majd egyre összetettebb, bonyolultabb téri formákat öltöttek, de mindig vázuk, tartószerkezetük volt a domináns, melyben a térelválasztások, burkolatok, részletek – elvileg – szabadon alakíthatók voltak. A kritikusok strukturalizmusnak keresztelték el az új építészeti nyelvet, melyet a világ számos pontján, több szellemi műhelyben érleltek ki egymással párhuzamosan. További holland építészek, pl. Herman Hertzberger, a japán Kenzo Tange és Izraelben, Spanyolországban is jelentős alkotók dolgoztak a módszerrel.
A hazai építészet, amely körülbelül egy évtizedes lemaradással rezonált a nyugati világ építészeti tendenciáira (köszönhetően elsősorban a "Horthy-barokk" és a szocialista realizmus által okozott kényszerű kitérőknek), a hetvenes évekre szintén az erjedés állapotába került, a tervgazdaság és az iparosított, tömeges lakástermelés fogságában vergődő tervezők mind a rendszer keretein belül, mind azon kívül keresték a lehetséges kiutakat.
A vita egyik fő kérdése – mint már annyiszor a XX. század során – az volt, hogy milyen módon lehet helyi (esetleg nemzeti) jelleget vinni a modernizmus miatt teljesen internacionálissá lúgozódott építészetbe. A Csete György körül gyülekező pécsi építészcsoport, vagy Makovecz Imre az archaikus népi kultúra – és formakincs – megidézésében, integrációjában kereste a megoldást, ezen törekvéseik azonban a klasszikus modernizmus híveinek számító vezető kritikusok – pl. Major Máté – totális elutasításával találkoztak, valószínűleg nem függetlenül attól a paranoiától, melyet a szocreál ("szocialista tartalom, nemzeti forma") ötvenes évekbeli politikai indíttatású erőltetése váltott ki bennük még a 70-es években is.
Mások azonban nem ezt az utat választották a helyi jelleg keresésekor. Török Ferenc vagy Kaszás Károly regionalizmussal összefüggésbe hozható törekvései nagyobb türelmet és megértést kaptak a mainstream építészeti véleményformálóktól. A helyre, a részletekre és a természetes anyagokra koncentráló, kézműves jellegű kivitelezést igénylő építészet azonban csak kis, atipikus faladatok esetén volt megvalósítható a 70-es évek hazai építőipari realitásai mellett.
Ifj. Janáky István, Reimholz Péter, Lázár Antal megint más vonalon keresték a megoldást. Építészetelméleti írásaikban a fenti, regionalista gondolkodásmódot "detáj-orientált" tervezésként határozták meg, míg saját maguk számára a telepítés-orientált építészet útját jelölték ki. Olyan megoldást kerestek, ami a tipikus építészeti feladatok esetén ad kapaszkodókat. Úgy gondolták, hogy a rendkívül fejletlen, alacsony színvonalú részletmegoldások nagy volumenben történő előállítására berendezkedett hazai építőipar a jellegzetes nagy feladatok esetén nem teszi lehetővé kifinomult csomópontok, korszerű technológiák alkalmazását. Ugyanakkor a "gyorsan változó társadalmi környezet" az épületek folyamatos adaptálhatóságát követeli meg, ami valójában azt jelentette, hogy a tervezési program a megrendelők folyamatos bizonytalansága, a gazdasági háttér gyengesége miatt állandó változásban volt, az elkészülő épülettel szemben már gyakran mások voltak a funkcionális követelmények, mint eleinte, a tervezőasztalon.
Reimholz és Lázár a székesfehérvári és a budapesti Domus áruház tervezésénél kapott rá lehetőséget, hogy az elméletben lefektetett elvek gyakorlatba történő átültetésével kísérletezzen. Ehhez "jó" alapot adott, hogy a csak nem sokkal korábban létrehozott bútorkereskedelmi nagyvállalat ekkor még kereste a működés módját, kereteit, nem tudott fix, lezárt tervezési programmal szolgálni. A tervezők így négy, eltérő mobilitású alrendszert határoztak meg: strukturális-szerkezeti elemek, beépített alkatrészek, mobil épületszerkezetek és a berendezések alrendszerét, melyek stabilitása a velük szemben támasztott flexibilitási elvárással fordítottan arányos. Az eltérő rugalmasságú zónákat térben is elválasztották, ez a budapesti áruház esetében különösen szembeötlő: a fix vasbetonmagokban elhelyezett állandó kiszolgáló funkciók három csoportban kaptak helyet, közöttük hatalmas fesztávú szerkezetek biztosítottak teljesen variábilis, flexibilisen alakítható tereket a kereskedelmi területek számára.
A budapesti áruház külső megjelenése mögött húzódó, kevésbé ismert érdekesség, hogy tervezésének idején még érvényben volt az a terv, amely szerint a Hungária körgyűrű teljes pesti nyomvonalán lábakra emelt hídszerkezet hordta volna a kétszer kétsávos fő gyorsforgalmi útpályát, alatta a gyorsvillamossal, valamint a parkolósávokat is tartalmazó szervizutakkal. A Róbert Károly körút és a Lehel út sarkán távlatilag megépítendő lehajtó miatt lett a Domus Lehel úti homlokzata törtvonalú, a kereszteződés felé tölcsérszerűen nagyobb útkeresztmetszetnek hagyva helyet. A körút felőli homlokzat lefelé haladva belépcsőző tömege sem öncélú: a kiszélesített útpálya elvette volna a járda keresztmetszetét, amelyet ebben az esetben az épület tövében, a konzolosan kiszögellő felsőbb emeletek alatt vezettek volna el. Még az épületet elzáró pengefal alján is kialakították a szerkezeti nyílást a járda átvezetéséhez, ez azonban azóta is be van falazva.
Bár a tervezők nem nevesítették a szellemi rokonságot, a hazai szakírók a Lázár-Reimholz páros két áruházát a strukturalizmussal hozták kapcsolatba. Igaz, ebben a hazai változatban az épületnek nem térben, hanem időben kellett rugalmasan követnie a vele szemben támasztott funkcionális elvárások változásait. A két épületért az alkotókat mindenesetre Ybl Miklós-díjjal jutalmazták, és a strukturalizmus hazai követeiként kezdték őket emlegetni.
Lázár Antal következő jelentős művén, a rákospalotai Szemétégető Mű épületén azután már a strukturalizmus formai jegyei is letagadhatatlanul megjelentek: a hatalmas, rendkívül bonyolult technológiának teret biztosító épület homlokzati térrács-szerkezete tükrözi a szerkesztési rendet, és a negyedszázaddal később tervezett és megvalósult bővítés is az eredeti rendszer továbbgondolásával, a térstruktúrához szervesen kapcsolódva tudott megvalósulni.
Hogy mit gondol Lázár tanár úr? Valóban a Hollandiából elterjedő strukturalizmus volt, ami meghatározó hatást gyakorolt a tervezőkre a Domus áruházaknál és a Szemétégetőnél? Erről is megkérdezzük majd a véleményét a Lechner Tudásközpont következő, immáron hetedik Fehér köpeny & rajzasztal-estjén, február 13-án, kedden este hattól a Lágymányosi Dohánygyárban.
Felhasznált irodalom:
Bonta János: Modern építészet. A strukturalizmus. TERC, 2002. 74-75. p.
Hartmann Gergely: Modern Győr
Kecskés Tibor: A struktúra és dizájn ütközése az építészetben (MOME DLA dolgozat)
Mészáros Ábel: Hungária: a másfél évszázadon át épülő budapesti körút
Mészáros Ábel: Kiútkeresés a 70-es évek lakásépítésében II.
Simon Mariann: Minták és módszerek – A hetvenes évek hazai építészete és a karakter
Vámossy Ferenc: A 20. század magyar építészete 1902-2002. 2. kötet 1957-2002. Közelmúltunk és az ezredforduló. Tarsoly Kiadó, 2017. 117-118. p.
Vámossy Ferenc: Korunk építészete. Fantasztikum és strukturalizmus. Gondolat Kiadó, 1974. 217-220. p.
Woods, Shadrach: Le Mirail, A New Quarter for the City of Toulouse
Zombor Gábor: Aldo van Eyck: Városi árvaház – strukturalista épület kritikája
